Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 35 találat lapozás: 1-30 | 31-35

Névmutató: Debreczeni László

1995. január 18.

A kolozsvári Művelődés folyóirat 1994-ben ünnepelte alapításának 45. évfordulóját. Gyakran jelentkezik tematikus számokkal, így bemutatott egy-egy vidéket, Szilágyságot, Udvarhelyszéket, Szatmárt vagy egy-egy jeles erdélyi személyiséget /Sütő Andrást, Debreczeni Lászlót, Kós Károlyt/, különszám foglalkozott az EMKÉ-vel, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettel is. A bukaresti Magyar Kulturális Központban jan. 18-án Szabó Zsolt főszerkesztő ismertette a lengyel-magyar barátságnak szentelt számukat. /Pest Megyei Hírlap, jan. 21./ Ez a Művelődés 1994/11-es száma.

1998. június 20.

Az erdélyi IKE kiadásában, az Erdélyi Református Egyházkerület támogatásával új sorozatként megjelent Kolozsváron az Ifjú-Erdély, az Ifjúsági Keresztyén Egyesület negyedévi kiadványának első /április-június/ száma. Adorjánai Zoltán a főszerkesztő, Brassai Zsombor a helyettese, dr. Buzogány Dezső a felelős szerkesztő. Nem lesz könnyű újraindítani az Ifjú Erdélyt, melyet az egyetemes magyar művelődéstörténet is számon tart, sok kiváló munkatársa volt, köztük Wass Albert, Gagyi László, László Dezső, Jancsó Elemér, Debreczeni László, Szabédi László, Makkai László, Csetri Elek, Szabó T. Attila, Vita Zsigmond, Gellért Sándor és mások. /Makay Botond: Az Ifjú-Erdély - ötven év után. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 20-21./ Az Ifjú Erdély 1923 és 1944 között jelent meg.

1999. március 18.

Megtartották Kolozsváron a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság hagyományos díjkiosztó ünnepségét. Venczel Árpád szobrászművészt Kós Károly-emlékéremmel, Dávid István orgonaművészt /a Műemlék orgonák Erdélyben című könyv szerzőjét/ Debreczeni László-emlékéremmel, Miklósi Sikes Csabát Veress Ferenc-emlékéremmel tüntették ki. Miklósi Sikes Csaba /sz. Egeres, 1947/ kultúrtörténész mérnöki diplomát szerzett, a Kolozs Megyei Tervező Intézetnél Kolozsvár épületeivel foglalkozott. Szamosújvár épületeivel is foglalkozott, s e város kapcsán az örménység is érdeklődési körébe került. A fényképészet is érdekelte, továbbá Kalotaszeg. A Korunk Galéria kiállításairól rendszeresen tudósított az akkori Igazság napilapban. A nyolcvanas években elkészítette a Házsongárdi temető térképét. Miklósi Sikes Csaba 1989-ben Magyarországra költözött, Sümegen telepedett le, ahol a városi múzeum szervezője, igazgatója lett. Továbbképezte magát, 1995-ben Miskolcon művészettörténeti diplomát szerzett, Erdély köztéri szobrairól írta diplomamunkáját. Jelenleg készül a doktorátus megszerzésére, az erdélyi fényképezés történetéről szól disszertációja. /Szabadság (Kolozsvár), márc. 18./

1999. szeptember 11.

A kolozsvári származású művészeti menedzser, Tamás Gábor szervezésében nagyszabású erdélyi képzőművészeti tárlat nyílik szeptember 12-én a stockholmi Magyar Házban. Az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület /Stockholm/ és a Lencse Tibor Baráti Társaság védnökségével rendezett tárlaton Balla Tibor, Bartos József, Bene József, Bokor Ernő, Brugos Gyula, Dániel Éva, Debreczeni László, Essig Kacsó Klára, Gáll Ferenc, Imecs László, Kocsis Emese Ildikó, Kós Károly, Kovács Károly, Miklós József, Miklóssy Gábor, Molnár Bertalan, Nagy Imre, Paulovics László, Starmüller Géza, Gy. Szabó Béla, Szolnay Sándor és Tompos Opra Ágota munkái láthatók. /Erdélyi képzőművészek kiállítása Svédországban. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 11./

1999. szeptember 30.

A kolozsvári származású lelkes művészeti szervező, Tamás György jóvoltából mondhatni kitárult a világ a magyar képzőművészek és elsősorban az erdélyiek számára. Legutóbb szeptember 12-én nyílt huszonkét magyar képzőművész, Balla Tibor, Bartos József, Bene József, Bokor Ernő, Brugós Gyula, Dániel Éva, Debreczeni László, Essig Kacsó Klára, Gáll Ferenc, Imecs László, Kocsis Emese Ildikó, Kós Károly, Kovács Károly, Miklós József, Miklóssy Gábor, Molnár Bertalan, Nagy Imre, Paulovics László, Starmüller Géza, Gy. Szabó Béla, Szolnay Sándor és Tompos Opra Ágota alkotásaiból kiállítás a Tamás György vezette EMKES és a Mihály Ferenc vezette Lencse Tibor Baráti Társaság szervezésében. A Svédországban rendezett tárlatok sajátossága a demokratikus jelleg. Tamás György gyakran látogat haza Kolozsvárra és szoros kapcsolatot tart az itteni művészekkel. /Magyar képzőművészeti kiállítás Stockholmban. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 30./

2001. március 30.

Nagy segítség lesz ugyan, ha megjelenik, Asztalos Lajos kolozsvári utcanév- és helynévkötete, de a hagyományos használatnak nem segédeszközből, hanem öntudatból kellene származnia, szögezte le Balogh Ferenc, Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság /KLMT/ elnöke. Nagy szolgálatot jelent dr. Gaal György bővebben megjelenő Kolozsvár-kalauza. Megállapítható, hogy a Házsongárd Alapítvány sem tudja megakadályozni a veszteségeket és a rombolást. A folyamatos "őrjárat" itt is elkerülhetetlen, Csetri Elek akadémikus ilyen tevékenységet vár el, sajtójelzésekkel. Balogh Ferenc beszámolt a 400 erdélyi műemléket tartalmazó CD-Rom elkészítésének mai állásáról. Fontos az internetes bemutatás is. Erdély műemlékeinek (kb. 1500), Kolozsvár belvárosának (kb. 1000) és a Házsongárdi temető legalább 600 síremlékének célba vett bemutatása szükséges. Szabó T. Attila: Kolozsvár települése a XIX. század végéig című munkájának is célszerű lenne a reprint kiadása. - A KLMT országos választmányának fontos szerepe volt az aradi Szabadság-szobor újraelhelyezési lehetőségeinek urbanisztikai kidolgozásában, és az erdődi vár-restauráló, valamint az aranyosmeggyesi várkastély-restauráló program konkrét kidolgozásában is. - Szakembergonddal küszködik a BBTE magyar nyelvű művészettörténet-oktatása, mert azt csak két oktató végezheti. A műemlékes (BBTE) szakmérnökképzésre (Keresztes Géza felvetése) egyre kevesebb a jelentkező. - A KLMT-nek három vándorkiállítása (a Kós Károly-, Debreczeni László- és Bánffy Miklós-kiállításokat Takács Gábor készítette) járja sikeresen Erdély különböző településeit, Szabó Zsolt főszerkesztő (Művelődés) irányításával. /Balogh Ferenc KLMT elnök: A KLMT "szellemi műemlékvédelem" vitafórumának felvetései. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 30./

2002. február 23.

Napvilágot látott Neményi Ágnes Faluszociológia — múlt, jelen és jövő /Alsand Könyvkiadó, Kolozsvár, 2002/ című munkája, mely az elmúlt évszázad falusi életformájának, útkeresésének hiteles keresztmetszetét nyújtja. Az Erdélyi Fiatalok című folyóirat köré csoportosuló falukutatási mozgalom legjelentősebb eredményeit a harmincas években érte el László Dezső, Demeter Béla, Bíró Sándor, Balázs Ferenc, Jancsó Béla, Debreczeni László, Mikó Imre és a legjelesebb, Venczel József munkássága révén. A szerző bemutatta életútjukat, kutatási módszereiket. Az 1989-es rendszerváltást követően a mezőgazdaság magánosítása ellenére a hazai falu gyakorlatilag visszazuhant a mezőgazdasági termelés múlt század eleji színvonalára. /Kisréti Zsombor: Faluszociológiai ízelítő igényeseknek. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 23./

2002. október 26.

Kevesebb szó esik Kelemen Lajosról, az erdélyi történetírás 20. századi mentoráról. Neki kellett volna megírnia Erdély történetét. Kolozsvár históriája, az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltára családi levelezéseinek ismertetése, az erdélyi kastélyok és udvarházak, az unitárius egyházközségek története, az erdélyi karzat- és mennyezetfestmények, a Székely Oklevéltár folytatandó kötetei mind-mind olyan témák, amelyekhez az ő tudása és tolla szükséges. Nevezetes városnéző sétái élményszámba mentek. A nagytudású történész-levéltáros élete javarészét a Monostori út 16. szám alatti kicsi lakásban élte le. Érdemes lenne itt egy emléktáblát elhelyezni. Az 1986-ban elhunyt Debreczeni László műtörténész, grafikusművész örökölte Kelemen Lajos íróasztalát. Debreczeni László gyakran meglátogatta Kelemen Lajost és leírta, milyen festmények és metszetek díszítették szobájának falát. Szellemi öröksége egyébként idestova négy évtizede ismert kell(ene) hogy legyen. Erdély érdek nélküli szolgálata - mert ez Kelemen Lajos igazi hagyatéka, szögezte le Sas Péter. /Sas Péter: Kelemen Lajosról tárgyai tükrében. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 26./

2002. október 31.

Elhunyt Balogh Ferenc (Kolozsvár, 1941. márc. 9. - Kolozsvár, 2002. okt. ), akinek a közügyek intézése életeleme volt, ami, talán családi örökség /apja Balogh Edgár volt/. 1989 után, felhagyva tervezőmérnöki állásával, belevetette magát a közösségi munkába. A rendszerváltás első hónapjaiban elvállalta Kolozsvár alpolgármesteri tisztségét, közben civil szervezetet alapított, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságot, az erdélyi magyar műemlékekre gondolva. 1993-tól az RMDSZ új önkormányzati struktúrájában is munkát vállalt, közben négy évig Kolozs megye tanácsosaként, később pedig az Unitárius Egyház főgondnokaként szolgálta magyar közösségét. Vezetőségi tagja lett az EMKE-nek, tagja volt az EME-nek, s amikor megalakult az Illyés Közalapítvány romániai alkuratóriuma, akkor évekig titkára volt a Közművelődési Szaktestületnek. Aktív szerepet vállalt abban a munkaközösségben is, amely előkészítette a dokumentációt, hogy Kolozsvár központját a világörökség részévé nyilváníthassák. Balogh Ferencet elvitte a gyilkos kór. /Dáné Tibor Kálmán: Balogh Ferenc (1941-2002). = Szabadság (Kolozsvár), okt. 31./ Balogh Ferenc megjelent munkája: Debreczeni László (Monográfia, 1983).

2003. november 1.

Az erdélyi közélet három nevezetes személyiségének tiszteletére nyílt kiállítás okt. 30-án a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. Építkezők címmel Csutak Vilmos százhuszonötödik, Kós Károly százhuszadik, valamint Debreczeni László születésének századik évfordulóján a kiállítást Kató Zoltán jelenlegi és Kónya Ádám volt múzeumigazgató nyitotta meg. Csutak Vilmos történész, tanár, később iskolaigazgató 1923-tól kezdve haláláig a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója volt. Kós Károllyal közösen néprajzi tárgyú gyűjtéseket, felméréseket végzett, és a székelyföldi levéltárak egységesítésén fáradozott. Könyvillusztrációk, épületek és templomok rajzai, a sztánai ház tervei, vallomások, barátok méltatásai és egy kisfilm állít emléket Kós Károly maradandó munkásságának. Követője, Debreczeni László fáradhatatlanul kutatta fel Erdély mintegy félezer templomát és tornyát, felmérte, lerajzolta azokat. /Demeter Virág-Katalin: Építkezők öröksége. = Krónika (Kolozsvár), nov. 1./

2003. december 13.

Dec. 12-én az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa Kós Károly és Debreczeni László munkásságára emlékező ünnepséget tartott Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Az Erdélyi Református Egyházkerület két főgondnoka, Kós Károly és Debreczeni László azzal, amit az építészet és a közszolgálat terén végeztek, igét hirdettek a trianoni sokkal, majd a kommunizmus beköszöntésével dacolva. Kós Károly 120, Debreczeni László pedig 100 éve született. Az emlékünnepségen Anthony Gall (Kós Károly építőművészeti hagyatéka), Murádin Jenő (Kós és Debreczeni a könyvművészetben), Sipos Gábor (Két főgondnok), Cseke Péter (Debreczeni László és az Erdélyi Fiatalok), Szatmári László (Debreczeni László életműve) és Karácsony István (Debreczeni László és az erdélyi műemlék-dokumentálás) előadása hangzott el. /Ördög I. Béla: Kós - Debreczeni emlékünnepség. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 13./

2005. április 9.

Debreczeni László Kelemen Lajos biztatására kezdett még 1927-ben a középkori műemlékek kutatásával foglalkozni. Erdélyt járó útjain több mint 500 település műemlékeit tanulmányozta, örökítette meg rajzain. Rajzkönyvei is igazi műremekek. Rajzainak dokumentáris értéke van, emellett igazi művészi alkotások. A csíkszeredai Mikó-várban kiállított 38 kép ezekből nyújt ízelítőt. A kiállítást Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat főszerkesztője, valamint Szatmári László szakíró nyitotta meg. Ebből az alkalomból bemutatták Szatmári László Debreczeni Lászlóról írott könyvét. (Debreczeni László – Erdély vándorgrafikusa. D. L. itineráriuma, 1928–1944). /Debreczeni László vándorkiállítása. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 9./

2005. április 28.

Április 27-én Kolozsváron, a Gaudeamus Könyvesházban bemutatták a Koós Ferenc Kulturális Alapítvány és a Művelődés szervezésében Szatmári László Debreczeni László című és Erdély vándorgrafikusa alcímű munkáját. Debreczeni László /Marosvásárhely, 1903. dec. 18. – Kolozsvár, 1986. szept. 25./ elhatározta, hogy az erdélyi múlt azon emlékeit, amelyeket nem lehet fizikailag megmenteni, rajzokon, fényképeken megörökíti az utókor számára. Kiszállási naplója szerint ötszáztizenkét helységet keresett fel, ahol templomokat és más műemlékeket örökített meg. /Ördög I. Béla: Könyv Erdély vándorgrafikusáról. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 28./ Jellegzetesen erdélyi sors Debreczeni Lászlóé. Azoké, akik hittek az erdélyi magyar kultúra jövőt biztosító, jövőt formáló szerepében. Fiatalon, alig 24 évesen írta: „Ősi műveltségünk dokumentumait, apáink alkotásait kell óvnunk az elsodortatástól. Nekünk itt Erdélyben nem lehet közömbös, hogy mink pusztul el, ha kultúránk régiségét és eredetiségét e földön bizonyítani akarjuk. Műemlékeinket konzerválnunk kell, mert tartozunk evvel múltnak és jövőnek egyaránt. Ami pedig nem maradandó vagy már nem tartható meg, azt felvételekben kell megörökíteni. Sok, nagyon sok munka vár itt elvégzésre...”. Úgy véli, hogy ezek a feladatok a tulajdonosokra, az egyházakra várnak, miközben sajnálattal állapítja meg, most már konkrétan, a református egyház vonatkozásában, hogy megfelelő nyilvántartás és hozzáértés hiányában, fokozatosan pusztulnak műkincseink. A szerző sikerrel válogat a rendelkezésére álló forrásanyagból, az éppen uralkodó történelmi-társadalmi viszonyok ismeretében tárja fel és méltatja Debreczeni László tevékenységét, villantja fel életének és munkásságának legfontosabb állomásait. A vándorgrafikus 1928. április 4-től 1944. március 13-ig kiszállási naplót vezetett, 512 helységében végezte el a számbavételt, 356 templomot és faépítményt, 476 terítőmintát, 108 ónedény díszítést rajzolt le, 312 esetben végzett alaprajzi felméréseket, szöveges adatgyűjtése pedig 556 lapra terjed. /Németh Júlia: Erdély vándorgrafikusa. Szatmári László Debreczeni Lászlóról. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 30./ Előző kiadás Debreczeni munkáiból: Debreczeni László: Száz rajz /Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 1995/

2005. május 18.

A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság /KLMT/ kétévenként díjazza a műemlékvédelmet és ápolást. A díjazásra három kategóriában kerül sor. A műemlékek helyreállításáért a Kós Károly-, felméréséért, számbavételéért, ismertetéséért a Debreczeni László-, művészi megörökítéséért pedig a Veress Ferenc-díjban részesülhetnek az arra érdemes művészek és kutatók. Idén a társaság által meghirdetett „Épített örökségünk művészi megközelítésben” című nemzetközi fotóművészeti pályázat első helyezettje, Zepeczáner Jenő székelyudvarhelyi történész. Műemlék-felmérő tevékenységéért a nagyváradi Dukrét Géza Debreczeni László-díjat kapott. Kós Károly-díjban az aradi Szabadság-szobor restaurátorai, Kolozsi Tibor, Kocsis Rudolf, Pokorny Attila, Szilágyi László és ifj. Starmüller Géza részesültek. /Murádin Jenő: A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság díjazottjai. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 18./ Dukrét Géza 1942-ben Nagyváradon született és átmeneti kitérőkkel ma is ott él. 1965-ben szerzett tanári diplomát a Babes–Bolyai Tudományegyetem földrajz–biológia szakán. 1993-ban megszervezte a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottságot, majd megalapította a Partium című honismereti lapot. A Partiumi füzetek című helytörténeti könyvsorozatot is ő indította, s szerkeszti azóta is. Már a 35. kötetnél tart, mely az Emlékművek, emléktáblák Bihar megyében címet viseli, és a napokban jelent meg. Eddig 12 ifjúsági honismereti tábort szervezett, valamint 13 emléktábla elkészíttetése és felavatása körül bábáskodott. Dukrét Géza az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos alelnöke is volt, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Magyar Néprajzi Társaság, az Erdélyi Múzeum-Egyesület valamint a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület Műemléki Bizottságának tagja, tisztségviselője. Évente megszervezi a Partiumi Honismereti Találkozót Nagyváradon és a háromnapos vándor honismereti konferenciát. Dukrét Géza az erdélyi műemlékvédelem egyik alapembere. /Starmüller Géza: Dukrét Géza. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 18./

2005. november 9.

Romániai viszonylatban 1953–1954-ben készítettek egy átfogó műemlék-jegyzéket, mely 1956-ban jelent meg a Román Népköztársaság Akadémiájának a kiadásában 195 lapon: Lista monumentelor de cultura de pe teritoriul R.P.R. (A Román Népköztársaság területén található művelődési emlékek jegyzéke). Kolozsvár város műemlékei összesen 174 tételt tettek ki. Kolozsvár akkor szerencsés volt, mert az összeírás „felelősi” tisztségét igazi szakember, Debreczeni László töltötte be, s tapasztalatait külön tanulmányban is összegezte: Az 1953. évi kolozsvári műemlék-összeírás építéstörténeti eredményei (Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár–Bukarest, 1957). Amint írta, 284 házszám szerinti műemléket vettek jegyzékbe, közülük válogatták ki a hivatalossá nyilvánított 174 tételt. Ez a jegyzék némely utólagos kiegészítéssel 1989-ig hivatalos maradt. Azután is csak belső használatú listák készültek. 2004 nyarán jelent meg újra a teljes romániai műemlék-jegyzék. Ennek előkészítése már az 1990-es évek elejétől folyt. A kolozsvári Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság például a Házsongárdi temető védelemre javasolt síremlékeinek a jegyzékét állította össze még az 1990-es évek közepén s juttatta el az illetékesekhez. Talán ennek köszönhető, hogy maga a temető egyetlen címként mégiscsak bekerült a jegyzékbe. Hogy végül is ki volt az új jegyzéknek a kolozsvári vezetője, nem sikerült megtudni, de érezhetően nem végezte felelősségteljesen munkáját. Az új jegyzék a Hivatalos Közlöny függelékeként jelent meg román nyelven. A rendeletet Razvan Theodorescu akkori miniszter látta el kézjegyével. Három vaskos, ezer oldal körüli kötet tartalmazza a megyénként összeállított nyilvántartást. Az első kötetben van Kolozs megye, összesen 1382 tétellel. E lista közzététele után a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság több jelzést kapott az egyes tételek pontatlanságával kapcsolatban. Éppen ezért javasolták, hogy erdélyi viszonylatban készüljön el a magyarok lakta megyék műemlék-jegyzékének a lefordított, helyesbített változata. Ilyen irányban tett írásos javaslatot az RMDSZ ügyvezető elnöksége is kapott. Egy év óta még nem kaptak választ. Az új kiadványban összesen 363 tétel vonatkozik Kolozsvárra, tehát az 1956-os listához képest jó kétszeres a bővülés. Azonban szakmai igényesség tekintetében a lista nem megfelelő. Számos ház sarok-jellegéből kifolyólag kétszer is szerepel (mindkét utcánál) a jegyzékben. A régi Református Kollégium még mindig „Ady–Sincai” Líceum – pedig az elnevezésből 1990-ben törölték Ady nevét, s azóta az épületet visszakapták a reformátusok. A II. József, Deák és Vörösmarty, Petőfi, Bem kolozsvári látogatását megörökítő belvárosi táblák nem szerepelnek a jegyzéken. A jegyzék legnagyobb hiányossága a Házsongárdi temető. Más megyékben, nagyobb városoknál néhány síremléket megneveznek. A Házsongárdi temetőnél egyetlen sírt sem méltattak felsorolásra. /Gaal György, a KLMT elnöke: A kolozsvári műemlékek jegyzéke. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 9./

2008. január 31.

Hatvan esztendős fennállásra emlékezett a Művelődés folyóirat. Az 1948-as induláskor még két kiadvány volt, a Művelődési Útmutatók és a Népművelődés. A folyóirat megélt emlékezetesebb és könnyen felejthető korszakokat is. 1956 derekától Művelődés címmel szolgálta az erdélyi magyar közművelődés ügyét. Időnként kompromisszumok árán is, de megteremtették a lehetőségét (olykor az egyetlent) néprajzi, hely-, művelődés- és nemzetiségtörténeti, képzőművészeti, könyvtár- és természettudományi tanulmányok, kórusművek, színdarabok közlésének. 1990-től a Művelődés– rövid bukaresti vergődést követően immár természetes éltető közegében, Kolozsvárt – fokozatosan megtalálta helyét a magyar, közelebbről az erdélyi magyar kultúrában. Tíz esztendeje kezdte el a Művelődés könyvkiadói programját, azóta évi 3–7 könyvcímmel jelentkeznek, így a szerzők a nagyobb közönséghez is eljutathatják kutatásaik eredményét (elegendő csak utalni a Debreczeni László, a Herepei János, a Balaskó Nándor-életművet közzé tevő sorozatokra, a lassan tucatnyi Művelődés-antológiára, vagy a Kriterionnal közösen kiadott Szilágysági magyarok, illetve az Aranyos vidéki magyarok testes monográfiára gondolni). Emellett vannak a folyóirat erdélyi tájvédelmi, tájtörténeti könyvei, továbbá a Szentimrei Alapítvánnyal közösen kiadott Sztánai Füzetek. Szólni kell a már több mint kétszáz kiállításról, amelyet a Művelődés Galéria-program keretében szerveztek határainkon innen és túl Budapesttől Bukarestig, Nagybányától Temesvárig. /Szabó Zsolt: Az első hatvan esztendő. = Művelődés (Kolozsvár), január/

2008. augusztus 6.

Debreczeni László beszélt a nyolcvanas évek elején Tibori Szabó Zoltánnak az elveszettnek hitt Herepei János-féle Házsongárd-feltérképezés „kartonjairól”, mondván, újra fel kell tárni mindent, amit lehet, ami még létezik. Tibori Szabó Zoltán fényképezni kezdte Házsongárd emlékeit, több mint háromszáz síremléket fényképezett le, a művészi alkotásokat próbálta meg a jegyzetekbe és a fényképekbe átmenteni. Azokból a többnyire titkon rögzített adatlapokból dokumentum értékű anyag lett. Az anyag publikálása nem sikerült, B. Nagy Margit intette: tessék megtanulni az íróasztalfióknak dolgozni! Amikorra a pusztuló síremlékeket restaurálni lehetett volna, a hatalmas munkát már senki nem akarta vagy tudta felvállalni – Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet kivételével, aki csaknem tíz éve fáradozik azon, hogy a Házsongárd még megmenthető síremlékeit, tumbáit, kriptáit megmentse a jövőnek. Ezt a munkát támogatnunk kell. A Házsongárd Alapítvány nemes céljainak megvalósítása érdekében augusztus 23-án – a stockholmi Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesülettel együtt – nagyszabású jótékonysági képzőművészeti kiállítást rendez Kolozsváron, a Protestáns Teológiai Intézet Bethlen termében. Az alapítvány felkérte a világon élő magyar művészeket, hogy egy-egy munkával járuljanak hozzá e kiállítás sikeréhez, amelynek teljes bevétele a Házsongárd Alapítvány munkáját támogatná. /Tibori Szabó Zoltán: Az ősök sírjai. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 6./

2009. március 3.

Február 28-án tartotta Kolozsváron idei közgyűlését a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT). Gaal György elnök az elmúlt év munkásságáról számolt be. Az ülésszakokon, szakmai rendezvényeken való részvétel mellett kiemelte László Csabának a társaság támogatásával rendezett műemlékeket bemutató két kiállítását a Fehér Galériában. Szólt a májusban Maksay Ádám ügyvezető alelnök rendezte műemlékfelmérő táborokról (Ótorda, Ördöngösfüzes, Nagybacon, Magyarigen, Szék), ahol fiatalokat vezettek be a hagyományos és digitális felmérések titkaiba. Elkezdték egy erdélyi műemlékvédelmi adatbázis felállítását, egyelőre régebbi felvételek rögzítésével. Veress Mihály kivetítőn bemutatta a társaság megújított honlapjának szerkezetét (www.klmt.veres.ro). A közgyűlést megszakítva délben kivonultak a Márton Áron-szobor leleplezéséhez. Délután díjkiosztásra került sor. A Kós Károly-díjat és plakettet Gergely Istvánné tanárnő nyerte el „a Házsongárdi temető műemléksírjainak megmentése és ápolása terén kifejtett munkásságáért”. A Debreczeni László-díjjal és plakettel Murádin Jenő művészettörténészt tüntették ki „műemlékeink múltjának felkutatása és ezek ismertetése terén kifejtett munkásságáért”. A laudációt Kovács András professzor, a társaság alelnöke írta. Befejezésként a két kitüntetett rövid előadást tartott. Gergely Istvánné vetített képekkel szemléltette a Házsongárdban folyó mentési-restaurálási munkálatokat, Murádin Jenő pedig művészeti kincseket feltáró munkájáról vallott. /Gergely Gyula: Közgyűlést tartott a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 3./

2010. január 6.

Száz éve született Demeter Béla
A gazdaságpolitikus szakíró, falukutató, szerkesztő és jelentéstevő megbízott
Demeter Béla 1910. január 6-án született Közép-Erdélyben, a mai Beszterce-Naszód megyében, Somkeréken, birtokos-értelmiségi katolikus családban, a család negyedik fiúgyermekeként. (Heten voltak testvérek, öt fiú és két leány). Székelyudvarhelyen és Désen diákoskodott, majd 1928–1931 között Bukarestben az Államtudományi és Közigazgatási Főiskola politikai-adminisztratív karának hallgatója volt. Itt képezték a köz- és magántisztviselői kart, de ő közgazdasági és szociológiai kurzusokat is látogatott. Így Bukarestben nemcsak a regáti román társadalommal és bizantinus politikai élettel ismerkedhetett meg behatóan, hanem az azt kutató román tudományos világ művelőivel is. Például Dimitrie Gustival, az akkor már európai jelentőségű szociológussal, akinek munkásságát erdélyi magyar lapokban népszerűsítette. Tanulmányai és közvetlen kapcsolatai révén alaposan és szakszerűen tanulmányozhatta Romániának, mint utódállamnak friss társadalmi-gazdasági viszonyait, s így már főiskolás korában, 1930-ban János bátyjával közösen megírták Románia gazdasági válsága című könyvüket. A kibontakozó nemzetközi gazdasági válság kellős közepén, s az abban vergődő fiatal állam társadalmi-gazdasági életéről megfogalmazott, máig érvényes észrevételeik nemcsak döbbenetes ráérzésről, de kutatói tehetségről tanúskodnak, és ígéretes társadalomtudósokat ígérnek kisebbségi sorsba szakadt közösségünknek (...).
Demeter Bélát nemcsak a közgazdaság kérdései vonzották, hanem ezekhez kapcsolódva az Erdélyben meginduló falukutatás is. A falukutatás kapcsán sokat és méltán emlegetett Venczel József számára ő teremtette meg azt az alapot, amelyet a Dimitrie Gusti vezette szociológiai intézetben folyó munka ismerete és elsajátítása tett lehetővé, s amelyen később a fiatalabb pályatárs a falu társadalmának kutatását kiszélesítette és elmélyítette. De az ő nevéhez fűződik az Erdélyi Fiatalok főiskolás mozgalom faluszemináriumának megszervezése, aminek első két évben ő volt az elnöke. S bármennyire méltatlanul szorul háttérbe ezalkalommal is az ő szerepe, az mégiscsak igaz, hogy ugyancsak Demeter Béla adta közre 1931-ben azt a kérdőívet, amelynek címe Hogyan tanulmányozzam a falu életét?, ami abban az időben a falukutatás fontos módszertani kézikönyvének bizonyult. Ennek a 400 (és nem 110, mint ahogy egyes tanulmányokban szerepel) kérdésből álló útmutatónak előszavában így figyelmezteti a falukutató munkára vállalkozó fiatalokat: „A magyarság különösképpen kivette részét a történelem leckéjéből. E generáció szemei előtt írták alá a trianoni békeszerződést és mi vagyunk azok, akik fajunk pusztulásának indítóokait legelőször felismertük. Nem akarjuk minden hibáért és bűnért a múltat kárhoztatni, de azért elemi kötelességünk, hogy a múlt eseményeiből levonjuk a tanulságokat.(...) Erdélyben sajátságos helyzettel találjuk magunkat szembe. A falusi parasztság nyomorát még fokozta kisebbségi helyzetünk is. Pedig itt kétszerezett feladat hárul a magyar parasztra. Kizárólag a falu által bukik el, vagy él továbbra is az erdélyi magyarság. Közöttük még van szolidaritás, kulturájukhoz való ragaszkodás és a végletekig való szívós kitartás.(...) Ezért akarjuk mi a szociológia útján elsősorban a falusi nép helyzetét tanulmányozni. Megismerjük a nép életmódját minden vonatkozásban s ezzel kapcsolatban adatokat gyűjtünk össze, amelyekből levonjuk a tanulságokat.(...) Menjünk ki a faluba és ott a szociográfiai kérdőív útmutatása mellett lássunk munkához, megismerve a nép életmódját és egzisztenciális betegségeit. (…) Ha bármilyen vonatkozásban kezünkbe vesszük a falu életének irányítását, csakis akkor tudunk építőmunkát végezni, hogy ha munkaterünket ismerjük. Minden egyes felkeresett faluról két tanulmányt készítsünk. Az egyikben röviden válaszoljunk minden egyes kérdésre. A másik tanulmány pedig ugyancsak a feltett kérdések alapján részletesen foglalkozzék az illető falu egy-egy kérdésével, főleg szociális helyzetével és problémáival. Különös gondot kell fordítanunk a gazdasági kérdésekre.(...) Falvaink nyomorúsága olyan előrehaladott stádiumba jutott, hogy az ifjúságnak feltétlenül tennie kell valamit.,..válaszolunk azokra a kérdésekre, hogy mik a közvetlen teendők a gazdasági, kulturális-népművészeti-,néprajzi-, népköltési- és egészségügyi téren.(...) Ezt az előírást azért kell minden körülmények között respektálnunk, hogy a falumunka egységes legyen.”(4-5.old.)
Az útmutató kérdései huszonkét fejezetre tagozódnak, amelyek a következők: I. Történelmi, földrajzi és gazdasági földrajzi kérdések (19 kérdés); II. A falu lakossága (14 kérdés); III. Birtokmegosztás (13 kérdés); IV. Mezőgazdaság (30 kérdés); V. Ipar és kereskedelem (19 kérdés); VI. A gazdasági élet következményei (32 kérdés); VII. Közösségi érzék (10 kérdés);VIII. Műveltség, szokások (29 kérdés); IX. Világnézeti, vallási és erkölcsi kérdések (28 kérdés); X. Népművészet és az ezzel szoros összefüggésben lévő néprajzi kérdések (76 kérdés); XI. Háziipar (20 kérdés); XII. Népegészségügyi kérdések (110).
Komoly és rendszeres munka a 400-as kérdéscsomag összeállítása, amely szintén komoly és rendszeres munkára bíztat és sarkall, s ezzel megteremtette a gyakorlati falukutatást.
1931 nyarán báró Bánffy Ferenc birtokán (Csomafája, Doboka, Kide, Kendilóna, Kolozsborsa) Mikó Imrével, Debreczeni Lászlóval és Venczel Józseffel együtt végez faluszociológiai adatgyűjtést és felméréseket. A feldolgozott adatokra, illetve Dimitrie Gusti bukaresti szociológiai intézetétől kapott anyagokra támaszkodva és hivatkozva írta meg Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című munkáját. Ebben már összekapcsolja a szociográfiát és a riportot, a nagyobb hitelesség és hatékonyság jegyében. A mindössze 36 oldalas füzet öt kis fejezetre tagolódik, figyelemre méltó címek alatt: 1. A falu megközelítése; 2. A vallás; 3. A kapitalizmus; 4. Szociális irányzatok; 5. Útban a cél felé. Üzenet ez egy alakuló új értelmiségi osztálynak, de egyben felhívás is, amely a Mi a teendő? kérdésre válaszol. „A falukérdés ma – szól a felhívás – a világ érdeklődésének középpontjában áll. Minden ország ifjúsága foglalkozik vele, az erdélyi román és szász testvéreink éppúgy, mint a magyarországi és csehszlovákiai magyar testvéreink. Ebből a munkából nem maradhat ki az erdélyi magyar ifjúság sem. A romániai magyarság gazdasági alapja: a magyar falu. Amilyen az ő gazdasági helyzete, olyan az egész romániai magyarságé. A romániai magyarság társadalmi alapja: a magyar falu. Ő a legnagyobb tömege, ő lesz a gerince a magyar iparosságnak, munkásságnak és intelligenciának is. De a magyar falu a romániai magyarságnak a kulturális alapja is. A magyar lélek legősibb, legmélyebb megnyilvánulását ő őrízte meg és csakis ezekből az ősi megnyilvánulásokból tudjuk kialakítani azt a sajátos erdélyi magyar kultúrát, amely az új szín, új emberi érték az egész világ számára.”
Demeter Béla 1936-tól a Magyar Népközösség és az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetőségének tagja, s ebben az időben szerkesztette ez utóbbi színvonalas szakmai folyóiratát, az Erdélyi Gazdát, amely a modern mezőgazdálkodás dolgaiban igyekezett eligazítani s hasznos tanácsokkal ellátni olvasóit. A mezőgazdasági szakoktatás szorgalmazójaként nem győzte eleget hangoztatni, hogy a mezőgazdasági tudományos kultúra, szakértelem és sajtó csak úgy válhat az erdélyi gazdatársadalom utánpótlásnevelő intézményévé, ha az enyedi Bethlen-kollégium, a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola s a radnóti katolikus gazdasági iskola végzettjei is a mezőgazdasági továbbképzés olyan intézményeibe is eljuthatnak, mint a Festetics-féle georgikon, vagy a mosonmagyaróvári főiskola, vagy éppen a Nyugat-Európai intézmények.
Különlegesen fontosak azok az írások, amelyekben következetesen bizonyítja, hogy az EMGE-nek meghatározó szerepe volt a demokrácia eszméjének meghonosításában. A szabad választás és önállóság gyakorlatának köszönhető a testületiségnek az a gondolata, amelynek segítségével az EMGE éppen a két világháború közötti állapotot és körülményeket is túlélte, és intézményesített hálózatával jelen volt az erdélyi magyarság életében.
Közvetlenül a bécsi döntés után, még 1940-ben, Venczel Józseffel együtt megírják visszatekintő, számvető könyvüket az EMGE megpróbáltatásairól Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája a román imperium alatt címmel. Demeter Béla a könyv első felének szerzője (3–16 old.). Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet szerepköre, célkitűzései és lehetőségei (alcímek: A főhatalomváltozás hatása (3–8 old.); Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet szerepe a megváltozott körülmények között (8–16 old.) címmel jegyzett tanulmány az „ új metamorphosis lényegéről, a nemzetvédelem eszközeiről és irányairól, a százados múlt megidézéséről, új építésről a régi alapokon értekezik” és eljut a végső számvetésig: az 1844-ben alakult Erdélyi Gazdasági Egyesület, „egy évszázad annyi nemzedékének építő munkája most ért el a tetőrakáshoz”. Teleki Domokosék kicsiny köre hatalmasan megbővült. Mikó Imre szervezést sürgető szavai beteljesültek, az EMGE uralmába vette az erdélyi magyar mezőgazdaság terepeit s bátran elmondhatja, hogy ha formailag nem is, de lélekben, együvétartozásban, munkában ma az egész magyar gazdatársadalom gazdasági egyesülete.”(16. old.)
Az EMGE évi kiadványai sorában az Erdélyi Gazda (amely havonta jelent meg 32–64 oldalon) után az Erdélyi Gazda Naptára (szintén Demeter Béla szerkesztésében) következik, amelyről elmondható, hogy a legnagyobb oldalszámú és legtartalmasabb naptár, amely valaha magyar nyelven megjelent. A naptár a haladó gazda mindenttudó kézikönyve volt.
Az Erdélyi Gazda Naptára 1940-ben megjelent soros számában (56.old.) még részletesebben elemzi mindazt, amit a százéves EMGE jelentett az erdélyi gazdatársadalom történetében: „ Az EMGE ama ritka intézmények közé tartozik, amelyek közel száz éves múltra tekintenek vissza. Ezt a kivételes kort annak köszönheti, hogy az EMGE-ét fontos gazdasági és nemzeti érdekek hozták létre, és ezektől az érdekektől soha nem távolódott el. Éppen ezért, amikor az EMGE történetét akarjuk vázlatosan ismertetni, elsősorban azokat a viszonyokat kell feltárnunk, amelyek megalakulása idején uralkodtak, és amelyek melegágyául szolgáltak.” És végzi ezt a feltárást az Erdély gazdasági helyzete a XIX. század elején, Az Erdélyi Gazdasági Egyesület kezdetei (alcímek: A megindulás, Az első gyakorlati programtervezet, Nehézségek 1848 után, Gr.Mikó Imre szerepe) című részekben. Majd rátér az impériumváltozás utáni helyzetre és feladatokra. A hatalomváltozás következményei című részben újraközli Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet munkája a Román Impérium alatt (Bpest,1940. Patria. 3–6) közös könyvben megjelent Az EGE szerepköre, célkitűzései és lehetőségei című részt, ezzel az érvényes folytonosságot hangsúlyozva, de azt is, hogy az erdélyi magyar társadalmat miként csonkította meg az 1919. február 8-i román földreform: „A földreform a magyar nemzeti vagyont érintette, és a főhatalomváltozás mellett nagy társadalmi problémákat vetett fel: 1. A magyar középosztálynak, amely főleg az állami életben, közigazgatásban talált elhelyezést, kétségessé vált a megélhetése., 2. A volt nagybirtokos vezetőréteg lába alól kicsúszott a föld. 3. A falusi népfelesleg azelőtt a városokban, hadseregben, mint altiszt és gyáripari üzemeknél helyezkedett el, ami az események után hosszú időre lehetetlenné vált. Társadalmunknak tehát jelentős hányada komoly megélhetési gondok elé nézett.”(59–64 old.)
Az új magyar szervezkedés irányai, Az EMGE megújulása részekben való fejtegetés után viszont, a Vissza a faluba! jelszavát már azzal a reménnyel erősíti, hogy Nevelkedik a falu új értelmisége (66-67 old.), s ezzel a megszervezhető jövő esélyét is megjeleníti.
Az EMGE centenáriumát készíti elő Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája 1942-1943 című számvetés. Előszavában Demeter Béla joggal fogalmazza meg: „...ez az egyesület a magyar föld egyik legcsodálatosabb hajtása. Az a társadalom ugyanis, amelynek problémáit műveli, sohasem tekintette ezt az intézményt csupán annak, amivé alapszabályai jelezték, hanem mindig olyannak látta, amivé az erdélyi föld sorsa és annak küszködő magyar népe rendelte. De bárhogyan is változtak a feladatai, – hol gyomirtást végzett, hol a talajt készítette elő a termékeny eszmék számára, vagy átalakult a testvéri közösség mentsvárává, – alapcélkitűzése mindig ugyanaz maradt: a mezőgazdasági népnevelés. Ebben az egyetlen szóban minden benne van. A cél és annak eszköze is. A fejlődés, a jólét alapja a műveltség. Minden magyarnak, akit ezen a tájon a sors a földhöz kötött, tudnia kell, hogyan gazdálkodjék. Munkájának egyre jobb és különb minőségi eredményével nemcsak az anyagi jólét területén halad, hiszen más az emberi értéke is, más a minősítése is a társadalomban és más a szerepe is a társadalom életében. A falu többé nem az elmaradottságot, hanem a szellemi és lelki tisztasága mellett a legteljesebb és komolyabb életformát is jelenti. Bizonyos, hogy ennek a feladatnak a megvalósulása nemcsak a ma kérdése, hanem a tegnapé éppen úgy, mint a holnapé, mert a műveltség évszázados elmaradottságát sohasem lehet egy-két évtized alatt behozni. Nem lehet különösen akkor, amikor az új építő eszmék, amelyeket be kell oltani a falu lelki életébe, magát a mindennapi kenyér kérdését érintik, tehát az emberi életnek éppen azt a pontját, amelyhez a legmerevebben és görcsösen ragaszkodik. Amit ma biztosnak hisz, azt csak akkor hajlandó megváltoztatni, ha teljes bizonyosságot szerzett a jobb eredményről... Mindez azonban nemcsak az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület gondja. Fel kell vonulnia a társadalom minden szervezett segítő erejének is. Elsősorban az államnak, a földmívelésügyi kormányzatnak, hogy a gazdatársadalom ügyeit igazgassa.., De még sok más állami és szabadtársulási szervezet is van, amely mind a falu kérdéseivel foglalkozik. És így minden olyan állami, vagy társadalmi szervezetnek és intézménynek, amely a falu sorskérdéseit intézi, a legjobb egyetértésben kell együttműködnie, mert csak így kapja meg teljes hitelképességét a nép előtt, és tanításai csak így találnak biztos követőkre.” Az évjelentés bevezetője végül ezzel zárul: „A jelentés legyen bizonyságtétele annak, hogy a közösség szelleme alkot Erdély földjén.”(6–12 old.)
Az 1940 utáni, második redivivusát élő, de csak Észak-Erdély területén újra belelendülő EMGE tevékenységét olyan alcímek alatt mutatja be, mint 1. EMGE-tanfolyamok (gépkezelői tanfolyamok, talajerőfenntartás, okszerű vetésforgók, védekezés stb.); 2. A mezőgazdaság közvetlen irányítása (növény- és gyümölcstermesztés, állattenyésztés és egészségügy, birtokpolitika, közellátás, árpolitika és értékesítés stb. 80-87.old.); 3. Az EMGE érdekképviseleti szerepe (kamarai megbízatás, kamarai vagyonkezelés, paritásos bizottságok, adóügyi tanácsadás, terményértékesítési tájékoztató, a termelési jutalmak kiosztása stb. (195-199 old.).
A történelem viszont közbeszól, s a szakértelmet felváltó politizálási szándék Demeter Bélát is, bár rövid időre, a cselekvés más mezejére szólítja.
Ám 1944. december 1 – 1945. január 2. között újra az EMGE szolgálatában találjuk. Különleges és fontos megbízatást kap az EMGE észak-erdélyi vezetőségétől. Erről Demeter Béla azt írja: „A háborús események és a közlekedési nehézségek miatt az EMGE-központ és a külső hálózat között – mint ismeretes – megszakadt az összeköttetés. Éppen ezért – a gazdakörök és a megyei kirendeltségek munkájának újrafelvétele és folytatása érdekében – megbízatást kaptam az EMGE-direktóriumtól, hogy látogassam meg Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód (vármegyék), és a Székelyföld útbaeső falvait és a megyei kirendeltségeket. Ennek rendjén pedig állapítsam meg a mezőgazdaság jelenlegi helyzetét, különös tekintettel a legsürgősebb tennivalókra.”
A Demeter-jelentés egy másolatát az Erdély-ban Magyarországra áttelepedett kommunista politikus, Simó Gyula hagyatékában találta meg Vincze Gábor szegedi történész, és az EGE-EMGE-RMGE, 1844-1994, 150 éves története (2004.) című kiadványban közli először (105–141 old.). Ugyancsak ő jegyzi e kordokumentum margójára, hogy: „Demeter Béla jelentése a XX. századi Erdély történetének egy rövid időszakába nyújt betekintést. Ez a dokumentum nem csupán azért lehet érdekes a mai olvasó számára, mert – az idősebb nemzedéket leszámítva – egy teljesen ismeretlen periódus válhat ismertté a jelentés elolvasása után, hanem azért is, mert – ellentétben azokkal a Romániában vagy Magyarországon megjelent visszaemlékezésekkel, amelyek érintőlegesen kitérnek Észak-Erdélynek erre a négy hónapjára is – Demeter jelentése nem a politikum szférájával foglalkozik, hanem – az EMGE vidéki kirendeltségeinek helyzete mellett – az „észak-erdélyi köztársaság” egy részén uralkodó „közállapotokat” mutatja be.” Ez a Demeter Bélára bízott feladat tömör és pontos megfogalmazása, amihez nem csatolhatunk mást, mint a jelentés összegező megállapításait, vagy talán elegendő, ha csak a legszükségesebb tennivalókat megfogalmazó záradékot: „ A helyszíni tapasztalatok alapján Észak-Erdély teljes gazdasági összeomlását csak úgy kerülhetjük el, ha az illetékes tényezők azonnal cselekednek: mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi munkaerő, közlekedésügyi, pénzügyi és biztonsági tanács megalakítása. Minden egyes kérdésnek hozzáértő szakember legyen a vezetője, akik a politikai szempontok alapján dolgoznak. Ezeknek a hivatása a tavaszi mezőgazdasági munkálatok megszervezése, az észak-erdélyi iparvállalatok megtekintése, üzembehelyezése, nyersanyagról történő gondoskodás, a közrend teljes helyreállítása, az árucsereforgalom megszervezése stb. Ha egy ilyen szerv létrehozása bármilyen akadályba ütközne, akkor egy termelésügyi kormánybiztos kinevezése szükséges, és a többi reszortok, mint ennek olyan osztályai működnek. Éppen így múlhatatlan két gazdasági összekötő kinevezése, az egyik az Alföld, a másik Románia irányában. Ne felejtsük el, hogy a tavaszi mezőgazdasági munkálatok megszervezésére alig két hónap áll rendelkezésünkre, és ha idejében nem történik intézkedés, úgy a gazdasági helyzet véglegesen lejtőre jut.”
1945. augusztusában már mint a budapesti Békeelőkészítő Osztály szakreferense dolgozik. Többszöri erdélyi beutazása és felmérése, tapasztalatok összegezése után készíti el azt az összefoglaló tanulmányt az erdélyi magyar kisebbség gazdasági és oktatási intézményrendszeréről, amelyben utoljára az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület helyzetéről is ír. „ Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület – az EMGE – az első világháború előtt a nagybirtokosok érdekképviselete volt. A kisebbségi élet nyomasztó szükségei azt parancsolták, hogy az egyesület az egész, az erdélyi magyarság 80%-át tevő gazdaközönséget magában foglalja. 1936 óta új keretekben, teljes közösségi szellemben vette föl a szervezés, oktatás és irányítás munkáját. A bekövetkező változások rendjén az Egylet 1940-ben két részre szakadt. A dél-erdélyi EMGE Nagyenyed központtal a legsúlyosabb elnyomatást élte át, négy éven át közgyűlés tartását sem engedélyezték a román hatóságok, vezetőit pedig állandóan üldözték. Észak-Erdélyben a magyar uralom nagy fejlődést indított meg. Mind az ismeretterjesztő, mind a termelő és értékesítő szervezetek s ezek berendezései új munkaterületeket nyitottak meg a tanulni vágyó magyar gazdaközönség előtt. A háború utolsó, majd befejező fordulatai megakasztották a megindult fejlődést, Erdély sorsának eldőlése viszont összekapcsolta a két részre szakadt egyesületet. Megtépázott állapotában az erdélyi magyarság politikai szervezete, a Magyar Népi Szövetség vette szárnyai alá az EMGE-ét.(...) Az egyesület vezetősége tisztán látja, hogy a lét vagy nemlét kérdése előtt áll, mert anyagi eszközei hiányzanak, hogy az Egyletet munkára lendítse. Folyóiratát, az Erdélyi Gazdát, nem tudja megjelentetni.”
E sötét valóságnak tudatában, mégis a feladatok fényében próbálja megfogalmazni mindazt, amit a tudás és felelősség birtokában nem hallgathat el. Azt, hogy az erdélyi magyar gazdatársadalom szempontjából milyen létfontosságú feladatok elvégzése hárul az EMGE-re a XX. század közepén. Ha hagyták volna élni az EMGE-ét. S ha hagyták volna élni Demeter Bélát is.
Rehabilitációs szándékunknak nyilván része Demeter Bélának, az elfelejtett kisebbségi politikusnak és a béketárgyalások megbízott szakreferensének tevékenységét és hátrahagyott, ismert vagy még lappangó írásos hagyatékát is részletesen felleltározni, megismertetni és méltó helyére tenni. De nyilván ez már egy más tanulmány részét képezné. Vállalva a tévedés kockázatát is, valakiknek lelkiismereti feladatuk kellett volna hogy legyen eddig is a hiátus kitöltése. De íme megteheti ezt az utókor is, akit kíváncsivá tett ennek a jövőjéhez szükséges életműnek és hagyatéknak a teljes ismerete. Talán!
De addig is érvényes az eleven lekiismeretbe és tudatba vágó kérdés: ki és mikor fogja rehabilitálni Demeter Bélát?! Hiszem, hogy mi már elkezdtük annak folyamatát, amelyet kitartóan folyamatossá kell tenni. Hiszen 1993-ban, Magyarország első demokratikusan megválasztott miniszterelnöke, Antall József már megelőzött mindenkit, elsőnek vállalva hivatalos tisztségében mindazt, amit elsősorban az erdélyieknek kellett volna vállalni: egy erdélyi magyar áldozat (vértanú?) rehabilitációját. 1993-ban Budapest egyik utcáját nevezték volna el róla, ha nem szól közbe a súlyos, halálos betegség. Hogy az egykori lakóházának falán, a budapesti Kecskeméti utcában emléktábla emlékeztessen Demeter Béla életére és hagyatékára, azt az 1994-es parlamenti választások eredménye hiúsította meg mindmáig szégyenletesen, de nem végérvényesen.
Kónya-Hamar Sándor. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

2010. december 24.

Lassan elnémulnak a felső-marosmenti harangok
Jódtelep az egyetlen kimondottan magyar falu a Felső-Marosmentén. Jó félszáz kilométeren keresztül, Disznajó és Maroshévíz között, e kis sziget lakói kivételével már csak mutatóban maradt pár magyar család. Ezek leszármazottai is többnyire románul beszélnek, és az ortodox templomot látogatják. A Bánffyak, Kemények, Éltetők egykori birtokain az általuk behozott jobbágyok utódai kerültek többségbe. Hívek híján a református egyház kénytelen volt eladni a dédai parókiát, beletörődni a szalárdi fatemplom pusztulásába, mint ahogy az ellen sem tehet, hogy a csodálatos palotailvai templomban is fúj a szél a padsorok között.
Maros völgye maroknyi reformátusságát Disznajótól Palotailváig Nagy Ferenc jódtelepi lelkipásztor szolgálja, míg maroshévízi kollégája, Balla Árpád a gödemesterházi hívekben tartja a lelket. Mindketten tudják: a leépülés megállíthatatlan, megfékezése mindössze ideig-óráig járhat sikerrel.
Hívek hiányában eladták a parókiát
Disznajó a Maros völgye utolsó színmagyar települése. Jódtelep kivételével a következő ötven kilométeren található falvakban egészen Maroshévízig a románság és az ortodoxia uralkodik. Dédán, a Monarchia kiépítette vasúti csomópontnak számító községközpontban ma már mindössze három református él. Pedig egy évszázaddal korábban, 1905-ben a magyar állam még parókiát is építtetett az akkor jelentős számú kálvinista gyülekezetnek. Az egyháznak sikerült visszaszereznie az évtizedek során kocsmának, szövetkezeti épületnek, fogorvosi rendelőnek, majd iskolai laboratóriumnak használt ingatlant, de hívek híján kénytelen volt eladni az önkormányzatnak.
A Jódtelepről lejáró Nagy Ferenc már csak úrvacsoraosztáskor toppan be az Ördögh családhoz, ahol az istentiszteleteket tartják. „El sem tudom mondani mennyire felemelő érzés, amikor ünnepek alkalmával eljön a tiszteletes úr, és az édesapám portáján szolgál” – lelkendezik Şandor Ibolya. A vegyes házasságban élő asszony azonban nem várja meg a sátoros ünnepeket; van, amikor autóba ül, és elmegy Holtmarosra vagy Jódtelepre istentiszteletre. Máskor meg férjét követi a helyi ortodox templomba. Mint megjegyzi, jó viszonyt ápol a helyi románokkal, akik ódzkodnak attól, hogy vallása vagy nemzetisége miatt sértő megjegyzéseket tegyenek rá. Dédán mindössze három református él, de nem sokkal fényesebb a helyzet a szomszédos Dédabisztrán sem, ahol nyolc gyülekezeti tagot tartanak számon.
Azok is idős emberek, gyermekeik sem magyarságukat, sem vallásukat nem őrizték meg. Pedig az anyakönyvi adatok alapján, valamikor itt is népes magyar közösség élt. Galonyán már csak Kemény báró egyik leszármazottja, a Magyarországról hazaköltözött Nagy Géza képviseli a vallási és nemzeti kisebbséget. A középkorú férfi a turizmusból próbál megélni, és a jódi istentiszteleteket látogatja. Ezt teszi az a néhány ratosnyai református is, akinek egy-két kilométert kell gyalogolnia a községközponttal összenőtt Jódtelepig. Nagy Ferenc valamikor kijárt a vízi erőmű építésénél dolgozó, barakkokban élő munkásokhoz. Ma viszont már nincs akihez.
„A székelyföldi munkások mind hazatértek falujukba, ma már egyetlen református sem dolgozik a gátépítésen. Van viszont néhány magyar nő, aki éppen Jódtelepről ment férjhez egy-egy moldvai munkáshoz” – meséli a lelkész, aki bár furcsállja, nem kommentálja a menyecskék döntését. A szomszédos Borziatelepen valamikor még élt egy református. A völgyön felfele haladva, Andrenyásza szintén fehér foltnak számít. A legutóbbi népszámláláskor a falu egyik lakója reformátusnak vallotta magát, de aztán kiderült, hogy lényegében jódtelepi. Fia, Forró Ferencz József hiába visel ennyire hangzatos magyar nevet, már csak románul hajlandó megszólalni, és az ortodox templomot látogatja.
Szalárd, az államosított falu
A második világháború előtt talán senki nem jósolta volna meg, hogy a múlt század elején komoly fejlődésnek induló Szalárd telep 2010-re szinte teljesen kiürül. Mára nemcsak a többségi, református magyarok tűntek el a faluból, de román család is alig maradt. A völgyet hétvégi házak és a Marosvásárhelyről, Szászrégenből kiérkező nyaralók népesítik be. „Valamikor mind ipari, mind egyházi szinten nagy versengés volt a két párhuzamos völgy, Szalárd és Jód között. Szalárdon több református élt, mint Jódtelepen, 1908 után egy kis fatemplomot építettek. Az első világháborúig csaknem tizenkét kis fűrészüzem működött a faluban.
Ma már üzemek sincsenek, lakók sem maradtak” – állapítja meg Nagy Ferenc. A lelkész megítélésében Jód azért maradhatott meg, mert az ide telepített dolgozóknak az erdő- és gyártulajdonos Bánffy család házhelyeket adományozott. A Szalárd völgyén ellenben a munkásokat és családjukat bérházakban szállásolták el. „Miután az első világháborúban felrobbantották a gátereket, a magyar munkáscsaládok egy kivételével, mind elhagyták a falut. Nem rendelkeztek házzal, házhellyel, nem volt, ami a településhez kösse őket” – véli a lelkész. A gyülekezettel együtt a fatemplom is elpusztult, harangja vélhetően a mintegy három kilométerrel odébb fekvő Palotailvára került.
Református hívek, ortodox szokások
Palotailva az egyházmegye legfiatalabb gyülekezetei közé tartozik. Az itteni reformátusok többsége a második világháború idején telepedett le a fejlődésnek indult faluba. Felszámolva a szalárdi fűrészgyárat, a magyar kormány a jobb fekvésű Palotailvára telepítette át a munkatelepet, és vele együtt a dolgozókat is. Ahogy azonban a leányegyházközségnek nincs múltja, jövője sem igen lesz. A 64 lelket számláló gyülekezetből sokan elrománosodtak, de azok is átvették az ortodox szokásokat, akik a református templomot látogatják.
„Haláleset után hat hét, majd hat hónap múlva megemlékeznek a távozottról. A tehetősebb családok ilyenkor megkínálják a gyülekezet összes tagját kaláccsal, üdítővel, szeszes itallal” – sorolja a románoktól átvett szokásokat Nagy Ferenc, aki szinte minden egyes keresztelőt, házasságkötést és temetést két nyelven celebrál. Mint meséli, már azzal is szembesülnie kellett, hogy a konfirmálni készülő gyerek románul válaszolt a kérdéseire. Viszont sokak kellemes meglepetésére nem egy ortodox román kisiskolás volt hajlandó magyar versikét tanulni, és ünnepi alkalmakkor fellépni a református templomban.
„Sajnálatos módon nagyon érződik, hogy nem tősgyökeres közösségről van szó. Itt nincsenek hagyományok, a vasárnapi istentiszteleten kívül nem zajlik egyházi élet” – panaszolja a kéthetente Palotailvára látogató lelkész. Nagy Ferenc szerint nemcsak az a fájó, hogy egyes gyülekezeti tagok képesek az egyháztól kapott karácsonyi csomagjaikat átvételük után néhány perccel eladni, és a pénzt elinni, lehangoló jelenség az is, hogy a hatalmas templomban mindössze nyolc–tíz ember kíváncsi az igére. „Ennyi emberrel szinte olyan, mintha üres lenne” – mondja a Debreczeni László – az Erdélyi Református Egyházkerület építésze – tervezte, és a második világégés ideje alatt magyar katonákkal felépíttetett, majd 1954-ben felszentelt templomra a lelkész. A hideg beálltával némileg változik a helyzet: istentiszteleti célra a jóval szűkebb toronyfeljáratot használják.
Az impozáns, Kós Károly-stílusban megálmodott és felépült hajlék a hegyvidék és Erdély építészeti jegyeit viseli magán. A 18 méter hosszú és 23 méter magas tornyával az épület csodálatosan ötvöződi a kő- és faelemeket, melyeket a telekkel együtt báró Bánffy Dániel adományozott az államosítás előtt. A kéthetente együtt imádkozó néhány idős embernek jelentős ünnep Isten házában összegyűlni. „A fiatalok egyáltalán nem járnak templomba, csak mi, vének. De számunkra ünnep, amikor Jódtelepről eljön a tiszteletes úr, és magyarul hirdeti az igét. Advent előtt az esperes is ellátogatott hozzánk, akkor legalább negyvenen gyűltünk össze a templomban” – mondja Simon Márton. Az idős gondnok, akit 1959-ben a fűrészüzem „csalt el” a színmagyar Mezőcsávásról, büszkén vallja: azon kevesek közé tartozik, akiknek egész családja – fia, menye, unokái – megmaradt magyarnak.
Az idősek kitartanak
Hasonló a helyzet a völgy legfelső, magyarok lakta községközpontjában, Gödemesterházán. A hozzá tartozó két kisebb faluban, Nyágrán és Mesterházán egyetlen református sem maradt. A gödei, szintén fogyatkozó magyarokat az különbözteti meg az ilvaiaktól, hogy ők nem az iparosításkor telepedtek meg a Maroshévíz közelében fekvő faluban. Templomuk ugyan nincs, de ez nem a mai megcsappant, mindössze tucatnyira tehető lélekszámnak tudható be. „Valamikor jóval többen éltek itt. Annyian, hogy nem voltak képesek megegyezni abban, hogy Bánffy báró a Maros jobb vagy bal partján adományozzon telket a leendő templomnak. Addig vitatkoztak, míg jött a háború, majd az államosítás” – meséli Balla Árpád, hogy miként maradtak a gödemesterháziak istenháza nélkül. A maroshévízi lelkész minden hónap első vasárnapján a Kolpinszki család házában szolgálja öregedő híveit.
„A fiatalság, sajnos, nem veszi komolyan a hitéletet. Az öregek viszont szorgalmasan eljárnak, még azok is, akik szinte már semmit nem hallanak a prédikációból” – világít rá a nemzedékek közötti ellentétre a hévízi lelkipásztor.
Mivel az egész Felső-Marosmentén alig-alig akadnak Simon Mártonok, Şandor Ibolyák meg idős, de a hitéletükről semmi pénzért le nem mondó hívek, a reformátusokat szolgáló lelkészek nem bízhatnak a beolvadás visszafordításában. „Ezt a folyamatot megállítani nem lehet, de még csak megfékezni sem. Itt nincsenek befektetők, nincsenek munkahelyek, nem létezik faluturizmus. Magyar reformátusok még vannak, de ki tudja, meddig?” – fogalmazza meg a költői kérdést a Maros-völgyi szórvány lelkipásztora, Nagy Ferenc.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

lapozás: 1-30 | 31-35